Mandela halála után páran kérdezték, nem írok-e majd valamit ezzel kapcsolatban. Sokat töprengtem, hogy tegyem-e, és ha igen, akkor mit írjak, elvégre politológusok, történészek és egyéb hasonló témával foglalkozó emberek sokkal de sokkal jobban össze tudják foglalni az életét,  munkásságát, hatását a történelemre, mint én. Úgy döntöttem tehát, hogy az itt töltött több mint egy év benyomásait veszem inkább csak sorba, olyasmiket, amiket valószínűleg csak itt lehet/ett hallani, olvasni. 

Szegény Mandela, halála előtt sokat volt beteg. Ez nem is meglepő, elég idős volt már, legyengült szervezettel és megfáradt elmével nehéz lehet mindenkinek. Májusban vagy júniusban kórházba is került, ha jól emlékszem akkor tüdőgyulladás miatt. Többször is kritikussá vált az állapota, annyira, hogy voltak napok, amikor csak a gépek tartották életben. Ekkoriban olvastam valahol, vagy talán hallottam, hogy ha ilyen rossz marad az állapota, esetleg feladja a szervezete a küzdelmet, akkoris életben kéne tartani legalább a születésnapjáig, mert az milyen jó... 

Hatalmas már realizált és potenciálisan elérhető vagyon maradt utána. Gondolok itt a jól eladható Mandela névre, ami ebben az országban mindent megmozgat, a szellemi örökségre, a vele kapcsolatos dolgokat igazgató alapítványra és a segítő tevékenységet koordináló alapítványi ágra is. Akármi amin a neve, fényképe, aláírása, ujjlenyomata, stb rajta van, vagy hasonlít ahhoz, amit ő használt, azt viszik mint a cukrot, hatalmas összegeket mozgatva meg ezzel. Ha még nem védették le jogilag minden porcikáját, akkor hamarosan le fogják, legalábbis, ha a családon múlik. A pénz méretének megfelelően egyes családtagok még jóval a halála előtt összekaptak az egyes ágak felügyeleti jogáért. Perpillanat viszonylagos csend van az örökösök között, legalábbis a sajtó nem borzolja a kedélyeket.

Rögtön azon a hétvégén vasárnap, amikor elhalálozott, nemzeti imádság napot tartottak (National Day of the Prayer). Nekem szakavatatlannak ez nem egészen tiszta, hogy mit jelent, hiszen így is nagyon sokan mennek templomba vasárnaponként, vallástípustól függetlenül, de valószínűleg azt, hogy tessen mindenki imádkozni érte még egyet, még az is, aki nem szokott. Na nem mintha nem arról szólt volna a sajtó hónapokig, hogy nap mint nap emberek hada imádkozott a múzeuma, a kórháza és a háza előtt. Mindentől függetlenül nagyon szép dolog ez a nemzeti imádkozós nap, kicsit olyasmi mint nekünk a nemzeti gyásznap, extrákkal.

Szintén vasárnap amikor vásárolni mentem, ismét szólt a rádió. A műsor nagyjából arról szólt, hogy ki mennyire szerette Mandelát. Hogy gyerekek énekelnek/tek a háza előtt. Hogy mennyi ember virrasztott pénteken a háza és a múzeuma előtt. És hogy sokan a most születő fiukat Nelsonnak vagy Mandelának fogják hívni. Ezt illusztrálandó, bejátszottak egy interjút egy frissen szült nővel (lánnyal). Riporter: "És miért döntötél úgy, hogy Manelának fogod hívni a fiadat?" Lány: "Hááát nem igazán tudtam milyen nevet adjak neki, de hááát aztán az unokatesóm javasolta és szerintem is jó ötlet." Mindezt olyan stílusban, és ejtéssel, hogy a rádión keresztül lógott a kapa a szájából a kocsiba. Az idézett elötti és utáni mondtadokból az is lejön, hogy a lánynak valószínűleg halvány elképzelése sem volt, milyen nevet adjon a fiának, és ez a név pont kapóra jött. Milyen jó,  nem? Pláne, hogy egy eszes unokatesó javasolta. Nem, nem a férj/apa. Az unokatestvér. A bejátszás után én szégyelltem el magamat, hogy 1. hogy lehet ezt leadni a rádióban, nem volt jobb alany? 2. ha már csak ez az egy csajszi van aki meginterjúvolható akkor nem lehetett volna újra felvenni azt a pár mondatot? Legalább a sok háát és ööö elkerülhető lett volna. A rádiósok szándékát értem, a névadás motivációja is kiváló, de az alatt az 5 perc alatt amíg ezt hallgattam, párszor átfutott az agyamon, hogy ezt nem hiszem el. Méltóbbat nem találtak?

A halála utáni napokban érzékelhetően megrendült a világ, és még itt is eggyel nagyobb fokozatba kapcsolt a sajtó. Napokig csak róla lehetett olvasni, ő volt a címlapokon, felelvenítették az összes hőstettet, kitüntetést, díjat, elismerést, klasszikus mondtatait, egyszóval minent. Mindenhonnan a megrendültség és a büszke gyász érződött. Természetesen megjelentek olyan hangok is, hogy nem volt ő sem szent, több feleség, gyerek, börtönbüntetés, miegymás. Egyes rétegek odáig mentek, hogy nem is baj, hogy így történt, végülis (igaz, békésen, de) az ő vezetésével bomlott fel az előző rendszer és tessék mi lett az országból, oszlik és bomlik, korrupció és gazdasági lejtő.

Egyik nap belefutottam az alábbi cikkbe is, nagyon tanulságos. A weboldal többi bejegyzését nem olvastam, nem tudom, hogy azok mennyire korrektek vagy sem, de ez a cikk elég jó. http://www.thedailybeast.com/articles/2013/12/05/don-t-sanitize-nelson-mandela-he-s-honored-now-but-was-hated-then.html

A megemlékezéseket hihetetlen gyorsan sikerült megszervezni. Mondanám, hogy kész siker, és milyen gyorsak és precízek voltak, de azért mégsem annyira. A legtöbb ami történt, hogy a nagy focikupára épített stadionokat kinyitották, és a kivetítőkön lehetett nézni, hogy mi történik a hivatalos búcsúztatáson.

Ha már hivatalos búcsúztató, nemcsak a világsajtóban, de itt is nagy vihart kavart a "profi" jeltolmács. Utána majd 2 hétig minden nap volt erről szó a sajtóban, hogy ez mekkora szégyen. Hogy honnan van a pasas. Ki ajánlotta. Ki fizette. Mert nem a siketek országos egyesülete, ezt ők maguk mondták. És egyáltalán, milyen nyelven jelelt? Ja hogy nem tudni? Akkor miért nem cserélték le azonnal? Ó, hogy bünttetett előéletű volt a pasas? Akkor meg hogy állhatott pl Obama mögött? Egészen biztos vagyok abban, hogy egy kis befektetett energiával, pár nap alatt lehetett volna találni egy profi, jól jelelő, angolul jelelő, nem büntetett előéletű és nem skizofrén embert. Merthogy a magyarázat a rossz jelelésre az volt, hogy valamilyen rohama volt, és az egész napra egyáltalán nem is emlékszik. És egészen biztos vagyok abban is, hogy a sajtón kívül a diplomáciai vonalak elég sokáig pörögtek még ezen a kérdésen... 

A keddi búcsúztatóra Desmond Tutu a Fokvárosi nyugalmazott érsek is hivatalos volt. És amíg ő beszédet mondott addig valakik kirabolták a házát...

Maga a temetés a falujában zajlott. Pretoriából kiadós katonai tiszteletadás után, helikopterrel szállították el a testet. Aznap úton voltunk, Trienie esküvőjére mentünk, így nem láttam sokat a TV-s közvetítésből, csak amennyit a boltban ahova beugrottunk tudtam. A teljes személyzet a TV-n lógott, és szerintem akármelyik boltba mentünk volna be, ott is ugyanez lett volna a képernyőkön. Pont a harci repülők felszállását csíptem el.

Két viccet is szeretnék megosztani, mind a kettőt jóval a halála előtt hallottam. Az elsőt a rádióban, amikor először kórházba került, a másodikat pedig szóban, amikor épp túljutott egy válságos perióduson, mindenki nagy megkönnyebbülésére.

1. Kinyitom a TV-t, Mandela. Kinyitom az újságot, Mandela. Kinyitom a rádiót, Mandela. Kinyitom a pénztárcámat, na ott bezzeg nincs! (A papírpénzek egyik felén az ő arcképe található.)

2. Miért nem halt még meg M? Mert Eugene várja a túlvilágon. (Eugene TerreBlanche az apartheid leállítását ellenzők katonai szárnyának vezetője volt, pár éve halt meg.)

Végezetül pedig néhány kép amit a Nelson Mandela House-ban készítettem Sowetoban még tavaly.

Nyugodjék békében.