3 hónap után eljött az az idő amikor már nem volt elég, hogy csak és kizárólag Mirával legyek. Tudom, sokak szerint csapjon meg egy villám, hogy gondolhatok ilyesmit, mert egy igazi anya nem mond de még csak nem is gondol ilyet, hanem boldogan és szó nélkül kuckózik hónapokig otthon, na de ez nem én vagyok. Boldogan kuckózom vele, ó, igen, de nem hónapokig! Szóval, hiába mentünk naponta sétálni, hideg, eső, szél, hó nem akadály jeligére, hiába mentem kb kétnaponta piacra meg boltba, hogy találkozhassak emberekkel, szerveztünk sétálós partit a barátnőkkel, többre volt szükségem. Így jár az, akinek probléma mentes a gyereke, nincs ami/aki extrém módon leterhelje és lefárassza, az agya meg dolgozna és pörögne tovább. Nem dúskáltam szabadidőben, ellenben szabad agyi energiákban annál inkább. Több, a problémát körüljáró beszélgetés után jutottunk arra Andréval, hogy én bizony „visszaveszem” az esti kutyasétákat tőle. Ő sem bánta, mert 3 hónapig minden reggel és este ő ment le Ruhával, ami azért nem kis dolog. Szépen be is illeszkedett a napi programba, hogy amikor André hazajön a munkából akkor átadom neki Mirát, én pedig a kutyával lemegyek egy fél órára sétálni. Addig ők szépen elvannak a gyerekkel, kettesben lehetnek, és azt csinálnak amit akarnak, igen, tényleg amit csak akarnak, én pedig szabadon kiszellőztethetem a fejemet. 

Ruha velem együtt nagyon élvezte a cserét, szerintem már nagyon hiányzott neki, hogy én vigyem sétálni és kapjon tőlem egy kis kettesbenlevést. Hatalmas arc a dög, imádja a gyereket, de neki is kell egy kis idő csak velem. Hát most megkapta. Nem is maradt el a hatás, Ruha extra matrica üzemmódba kapcsolt, és nagyon játékos lett. Próbáltam napközben is sétálni vinni, de a babakocsi benne alvó gyerekkel, plusz egy extrém lelkes és menős kutya pórázon nem jó kombináció... hamarabb ment el a kedvem a próbálkozástól mint hogy Ruha megtanuljon keresztbe futkosás és rángatás nélkül kulturáltan, káoszmentesen a babakocsi mellett sétálni :) 

A nappali nagy csönd kiváltására és az egyedül érzet csökkentésére még a zenehallgatást próbáltuk ki. Eddig nem nagyon volt zene-zaj nappal, valahogy leszoktam róla az utóbbi időben, de most programozottan, szánt szándékkal kapcsoltam be a zenét. Először gyereknek valót próbáltam, találtam khmm egész jó halászjudit mixeket jútúbon, de valamiért Mirának nem jött be a dolog, és általában 5 perc után sírással fejezte ki nemtetszését. Nem is baj, mert nekem sem jön be a béndzsa gyerekzene :) Következőnek Petőfi rádiót kapcsoltam, ami akkor még jó volt és korrekt zenéket játszott. Ez már jobban muzsikált, de még mindig nem volt az igazi, mert a vegyes kínálatban sok olyan is felbukkant ami nem tetszett neki, és ki lehet találni, igen, sírt tőle.

Tanakodtunk Andréval, hogy mi legyen, hogy azért mégse legyünk néma csöndben egész nap, mi legyen, mi legyen, talán próbáljuk meg azokat a zenéket amiket várandósságom alatt hallgattam?! És láss csodát, a Nashville-i The Wolf radio tökéletesen bevált, akár 2 órán keresztül is mehetett anélkül a country zene, hogy pityergés lett volna belőle. Sajnos azonban elég szűk ezen rádió repertoárja, amit viszont én untam meg elég gyorsan, így kipróbáltam más kedvenc zenét is, és igen, láss csodát a négyzeten, az elektromos zenére sincs sírás, de még egy mikrokönnycsepp se! Szülés előtt, az utolsó hónapokban sokat hallgattam a nagy klasszikusok mellett Gai Barone-t meg Autothink-et, ők kellemes-lektromost játszanak, meg a nagy nagy kedvencet, HotX-et, aki viszont zúzós-elektromosat tol, de ez sem volt gond Mira számára! Angyal ez a gyerek, én mondom :)

(a kép a gugliról van, ő nem Mira)