A március az örömködés és az aggódás jegyében telt. Na és az alváséban. A baba miatt ugyanis olyan ólmos fáradtság tört rám, és tartott hetekig, hogy napjaim jelentős részét alvással töltöttem. Persze ettem, fürödtem, dolgoztam, meg minden szükséges dolgot elvégeztem, de szokásommal ellentétben rettentően nehezen keltem fel minden reggel, és délután 2-3 körül már újra tudtam volna aludni. Szegény André, kicsit magára maradt esténként, mert ő bezzeg nem volt fáradt, sőt! És míg én már este 8-tól húztam a lóbőrt, neki volt még 2-3 órája amit alvásig el kellett töltsön. Persze megoldotta a dolgot, videójátékozott vagy olvasott vagy filmet nézett, de szegény, nem elég, hogy egész nap egyedül volt itthon, amikor végre hazajöttem munkából, akkor sem voltam sokáig a társa. Hétvégén napközben is volt, hogy elszundítottam, ami rám tényleg nem jellemző. Elaludtam rögbi nézés közben a vállán, pedig az nem egy csendes műfaj, pláne, ha a csapata játszik, ebéd után a kanapén kutyástul, szundiztam autóban, sőt még párszor majdnem reggel a metróban is :)

Vigyázat, durva tartalom következik!!!

Aggódni nem miattam, hanem Ruha kutya miatt kellett. Az egyik reggeli sétából ugyanis úgy jött haza Andréval, hogy egy teniszlabda nagyságú valami buggyant le a lágyékánál a bőre alatt. Tapogattuk, nézegettük, amit egy nyikkanás nélkül tűrt, és mivel evett, ivott, az ínye is normális színű maradt, és a kedvével sem volt gond, nem rohantunk az orvoshoz. Jelzem, már január elején is volt egy picike púpocskája azonos helyen, de az az immunerősítő tabletták hatására visszahúzódott. Bár Ruha délután is még teljesen jól volt, és egyáltalán nem zavarta őt az a valami a bőre alatt, munka után elvittük az állatorvoshoz, hogy nézze meg és mondjon valamit.

Hogy pontosan mit mondott az orvos, azt nem ismételném meg, mert nem nyomdaképes, a lényeg, hogy meg kellett műteni. 2 nappal később a megbeszélt délelőtti időpontban bevitte őt André a rendelőbe, megvárta míg elaltatják, aztán hazajött. Rettentően izgultunk! 1 óra tájban kellett visszamennünk érte. Ekkor még nagyon kába volt, de szerencsére Andrét felismerte és még csóvált is neki, legalábbis megpróbálta. Az orvos asszisztensével állítólag nem volt ilyen kedves... Az orvos elmondta, hogy kb mi történt, volt egy tályog ami kinyílt, és hogy elég nagy műtét volt, és, hogy vigyázzunk rá. Adott fájdalomcsillapítót meg antibiotikumot, ellátott minket jótanácsokkal, meg információval, hogy mi várható a következő pár napban, mit csináljunk és mit nem, és sokszor elismételte, hogy ha gond van, telefonáljunk nyugodtan. Azt hittem, csak rutinból mondja... Hát nem...

A várakozásokkal ellentétben Ruha még másnap sem kereste fel önállóan sem a vizes sem a tápos tálkáját, de ha odavittem neki a kanapéhoz, azért iszogatott meg eszegetett kicsit a kezemből. Sőt, este sétálni is lejött egy pisi-kaki kombó erejéig. Mivel következő nap reggelre sem javult a helyzet, és bár hagyta magát megérinteni és egy nyüszítés, annyi nem hagyta el a száját, és nem is pirosodott a sebe, mégis, szemmel láthatóan komoly fájdalmai voltak. Felhívtam a dokit, mit javasol, és ő csak annyit mondott, vigyük vissza amint tudjuk, megnézné saját szemmel is mi a probléma. Mentünk is, kb 30 percen belül ott voltunk. Ruha kapott egy újabb antibiotikum-fájdalomcsillapító szurit, a doki a kezünkbe nyomott még egy garnitúra gyógyszert, és óvatosan megkérdezte, hogy szeretnénk-e tudni pontosan mi történt.

Azt már tudtuk, hogy nagy műtét volt, meg hogy volt egy tályog, de ennél többet nem oszott meg velünk elsőre. Most elmondta... az ivartalanítása során használt silány anyagokat nem viselte jól a szervezete, és emiatt alakult ki a tályog ami bár nem okozott gyulladást, de ahogy telt az idő úgy nőtt a gombóc egyre nagyobbra és terjedt szét mindenfelé. A kialakult labda egyrészt utolsó lépésként átszakította a belső varratokat (emiatt jelent meg már közvetlenül a bőre alatt is), másrészt még jóval előtte bekúszott a lábánál a bőr alá, a belső szervei közé, gyakorlatilag mindenhol ott volt a cucc. Szerencsénke nem szakította át a rekeszizmokat, mert ha ott is átjut és eléri a szívburkot vagy a tüdőt, akkor már nem biztos, hogy műthető lett volna. És mindezt csak sok vágással és a bőr lefejtegetésével tudták kitakarítani. Hát ezért volt olyan szarul a kutya, ezért nem akart utána mozogni és ezért nem jött vissza a kedve 1 nap után!! Amikor Tessát ivartalanították ő már másnap futkorászott, erre számítottunk most mi is. De ugyebár nem így alakult.

A szuri segített neki, a fájdalmait csökkentette és el is aludt végre. Másnapra már azért jobban nézett ki kicsit, de kb 4 nap kellett, hogy magától egyen és igyon (értsd: leugrik a kanapéról, odavánszorog a tálkákhoz és önállóan eszik). Utána is még 1 hétig szinte csak a kanapén feküdt naphosszat, és a szemeivel követett minket. Nagyon szomorúan nézett ki a dolog, aggódtunk is érte rendesen. Még a doki is kérte, hogy 1 hét múlva hívjuk fel, hogy hogy van a kutya, mert bevallja, ő is aggódik...

A fotelt és a kanapét is letakartam egy használaton kívüli ágyneművel, amit aztán nem sajnálok vagy kidobni vagy 1000 fokon fertőtleníteni, ha esetleg összekoszolódna. Nagyjából ez a látvány tárult elénk 2 hétig, aztán vidámabb lett, a kutya is és a látvány is, és nemsokkal később a plédet is levettem. 

Nagyjából 3 hét kellett ahhoz, hogy "visszakapjuk" a mi kis huncut ebünket, aki szívesen rohangászik, játszik, és nem a gyógyuló részek vakarászásával van elfoglalva, nem sántít és egyébként is eszik rendesen. Bónuszként kiderült az is, hogy az addig csak álló és fekvő kutya ülni is tud! Valószínűleg ebben eddig a tályog akadályozta, elég kényelmetlen lehetett neki :S

Mindezek mellett sok sok öröm is került a hónapunkba :)

1. Nagyjából a hónap közepén megerősítette a doki, hogy tényleg babát várok, és mivel már 6 hetes a magzat, papírt is adott róla. Igaz, nem nekem, hanem a háziorvos és a védőnő számára :) Mivel addigra már megvolt az új személyim és az új lakcímkártyám az új nevemmel (örömködés 2), átjelentkeztem egy közelebbi rendelőbe. Kedves és fiatal orvos jutott a mi utcánkban lakóknak, nem olyan remegős kezű mint aki korábban volt. Rendben, nem is olyan tapasztalt, de inkább legyen fiatalabb és emiatt talán tapasztalatlanabb, mint remegős kezű. Az azért nem olyan bizalomgerjesztő, amikor a háziorvos nem tud valamit aláírni vagy amikor remegve méri meg a pulzusod.

Hosszas tanakodás, válogatás, típusok listázása és kizárása és nézelődés után végre vettünk egy autót (örömködés 3)!! 10 éves, használt, nagyon jó állapotban van, csodás a hangja és 4 évig fizetjük majd rá a hitelt. Egy Toyota RAV 4 boldog tulajdonosai vagyunk azóta is, szép ezüst színnel, nagy csomagtérrel és kellően erős motorral :D Ez utóbbi két dolog nagyon fontos volt, mert hosszú távra vettük, nem szándékszunk lecserélni, kell majd hely a gyerekek cuccainak a csomagtartóban ;)

És végül, de nem utolsó sorban, megérkezett André tartózkodási engedélye!! (4) Végre nem kell aggódnunk, hogy mi lesz vele, hogy maradhat-e vagy sem az országban, most már hivatalosan is minden rendben van és munkát is vállalhat.

Juhúúúúúúúúú!!!