Szeptember 1 - 7

Kedden reggel nemsokkal 8 után indultunk el hazafelé Francistownból. Még beugrottunk a SPAR-ba amarula lekvárt venni, amit pár nappal előtte láttam meg a polcon. Akkor vettünk is egy üveggel megkóstolni, most pedig még 2 üveggel vettünk, haza, ajándékba, olyan finom és különleges! Igaz, hogy az üvegekből azóta átkanalaztam a lekvárt egy műanyag flakonba, de ettől még nem vesztett semmit sem az ízéből, csak a súlyából (mínusz az üveg, ugyebár), ami elég fontos tényező lesz a repülőút során. Elég sok mindent pakoltunk már át kisebb üvegekbe/flakonokba/zacskókba/stb, szóval nagyon remélem, hogy bele fogunk férni a csomagszám és a súlykorlát(ok)ba is. Visszakanyarodva a keddi hazaúthoz, napsütés szempontjából sokkal kellemesebben éreztük magunkat, mert dél-kelet felé haladva nem igazán vakított a szemünkbe max ha kanyarodtunk valamerre. Azért ez nagy könnyebbsség a majd 8 órás út során.

Dél tájban értük el a határt, ahol mindenféle gond nélkül visszaengedtek minket az országba. Most már az sem nem volt para, hogy hova pecsételnek André útlevelében mert szerencsére a pár nappal azelőttiek mellé csapták a mostani pecséteket is. Odafelé azért figyelnünk kellett, hogy ne oda pecsételjenek, ahova majd André schengeni vízuma kerül. Ezt elkerülendő a követségen még szép cetliket is beleraktak az adott oldalpárra, hogy 'pls do not stamp here', meg ' HU visa application'. Persze a vaksi dél-afrikai kiléptető határőr majdnem rányomott a jelzésre, és már emelte is a pecsétet, hogy lesújtson vele, amikor ketten egyszerre urgottunk az ablakán lévő biztonsági rácsra és mondtuk neki, hogy NO!, mire megtorpant, felkapta a fejét, lapozott egyet és békén hagyva a lefoglalt odalakat, a következő párosra biggyesztette, hogy kiléptünk az országból. Hurrá!

A határ után kb 1 órás varacskosdisznó-gazdag szakasz következett, cukikáék ugyanis előszeretettel legelik az autóút melletti száraz füvet. Lefotózni őket nem éppen egyszerű, mert ha lelassít mellettük valaki, akkor felcsapott farokkal ügetnek be a legközelebbi bokorba. Mi azért párat ki tudtunk cselezni köszönhetően az erre megfelelő zoommal éppencsak rendelkező fényképezőgépnek, és annak, hogy pár elriasztott állat után már ráállt a szemünk és nagyon korán észrevettük őket, tehát elég messze lassitottunk le ahhoz, hogy ne rohanjanak el.  

Olyan, mintha bajsza lenne, egy igazi betyármalac :)

Lesifotós akcióban:

Nagyjából 3 tájban gurultunk be a Naboomspruit-i kerámiagyár boltja elé, hogy átvegyük Apu tányerjait. Szép, alapos és gondos csomagolásban, hatalmas dobozban kaptuk meg amit rendeltünk. Sok-sok méternyi pukipapírt használtak fel a csomagoláshoz, minden gyerek álma lenne egy ilyen csomagot kézbe venni mert megállás nélkül napokig pukkantgathatná a kis műanyag levegőpúpokat :)

Pár perccel azelőtt, hogy a gyárhoz értünk volna, nézett rám André, vagy én őrá, hogy egyszerre megállapítsuk: nagyon komoly chilibites elvonásban szenvedünk. A tányérostól tehát az első henteshez vezetett az utunk, és bár chilibitesuk nem volt, nagyon nagyon finom biltongjuk az viszont igen. Vettünk is egy kiadós adagot, ami aztán úgy elfogyott, ahogy otthonra már csak csipegetésre való hírmondó mennyiség maradt a zacskóban :) Csemegézés közben megerősítettük a korábbi elhatározásunkat, hogy hazaérve amint csak lehet, André épít egy biltong- és chilibites szárító berendezést.

Szerdán próba szerencse alapon felívtuk a szállítmányozós céget, hogy lenne még egy dobozunk, befér-e még a konténerbe és egyáltalán, elvinnék-e. Nem gond, volt a válasz, sőt, nem is kérnek érte pénzt, de legyünk szívesek mi magunk elvinni hozzájuk a csomagot 2 órán belül, mert most pakolják a konténert. Pattantunk is az autóba rögvest, és ott voltunk fél órán belül. A 'most pakuljuk a konténert' nem volt kamu, az orrunk előtt rakták éppen valaki más cuccait. Mi voltunk a következő páciensek a sorban, úgyhogy tényleg az utolsó pillanatban sikerült ezt a kérdést elintézni. Az extra csomag is felkerült a szállítólistára, szóval még papírunk is van róla, hogy átvették a 40-dik csomagot :) Ha már ott jártunk, elkértük a tv licenszhez szükséges igazolásokat is.

Csütökön ügyeket intéztünk, pakoltunk, pihentünk, átbeszéltük a hátralevő teendőket és kiegészítettük a falon lévő cetlihalmazt. Biztos intéztünk mást is, de nem emlékszem :) Pénteken kora reggel hirdettük meg André pickupját az interneten. Mire hazaértem az irodából, ahova a laptopomat leadni és pár dolgot megbeszélni mentem csak be, már több vevő is bejelentkezett autónézőbe. Hívtak és jöttek szombaton is, meg akartak vasárnap is. Az autót nagyon jó áron, a piaci árnál olcsóbban hirdettük, hogy biztosan elkeljen, de még így is sokan voltak, akik tovább szerettek volna alkudni az áron. Emiatt André már az első beszélgetésekkor elmondta, hogy az ár nem alkuképes, szóval aki alkudni akar, ne is jöjjön. Mégis jöttek és alkudtak :) A nagy jövés-menés közepette derült ki, hogy a főbérlőnk Jonathan is szeretné az autót. Ez újdonság volt számunkra, mert amikor legutóbb említettük neki a dolgot, nem mutatott semmiféle érdeklődést. Szombat délután végül megegyeztünk, hogy rendben, övé a járgány, a részleteket meg majd a következő héten beszéljük meg.

Pénteken 1-re volt megbeszélve a csapatommal egy búcsúebéd, ahova érdekes módon a főnök pont nem tudott eljönni... Persze, lehet, hogy tényleg valami fontos dologa akadt :) André is jött velem, mert a többiek nagyon szerették volna őt is megismerni, és beszélgetni vele egy kicsit. Igazán kellemes ebéd kerekedett végül, sokat beszéltünk és nevettünk, jó hangulatban telt az utolsó közös programunk. 

Szombaton itt a blogon megismert egyik olvasóm látogatott meg. Vele sokat leveleztünk az utóbbi fél évben, mert ő is beleszeretett egy itteni búr srácba, és kijött hozzá pár hónapra. Eredetileg ő is olyan vízumot igényelt volna, mint én, de pont 1 héttel hamarabb hirdették ki az új bevándorlási törvényt, minthogy készen lettek volna a papírok, és emiatt lamaradt róla. Ez marha nagy pech, de nem tántorította őt el, végülis a leghosszabb turistavízummal is itt lehet lenni pár hónapot :) Szóval a lány és a párja jártak itt nálunk és velünk töltöttek pár órát. A fiúk rögbit néztek (a szomszédtól kölcsönkért tv-n, mert ugyebár a miénket már elvitték a szállítók), mi meg magyarul beszélgettünk a kertben.

Vasárnap húsmentő akcióként több adag húst is a kinti közös használatú grillre raktunk, hadd fogyjon. Meghívtuk Nikkit és Denit is a szomszédból, hogy dumálhassunk velük egy kicsit. Jól elbeszélgettük az időt még ebéd után is, 4 után tértünk csak vissza a saját kis lakrészünkbe. 

Az előző hetek pörgése után jól jött egy kis levezetés. Bár sokféle, de nem túl bonyolult teendőnk volt a héten, és egymásra is több időt tudtunk fordítani. Köszönhető ez annak is, hogy már nincs a tv a lakásban. Bár azt hittük, hogy nem kötött le minket a tv túlságosan, én legalábbis direktben nem néztem sokat - André általában az autós programjait nézte míg én a tabletemmel szórakoztam, vagy együtt szurkoltunk a szakácsoknak, hogy Gordon Ramsay vagy valamelyik másik főszakács ne egye meg őket zsülienre vágva, plusz néha becsúszott még estére is 1-1 sorozat. Most, hogy nincs itt a tv, tűnt fel igazán, hogy mennyire beszélgetésgyilkos egy szekezet. Eddig is sokat beszélgettünk és szóltunk egymáshoz, de most aztán mégtöbbet tesszük! És persze sokkal jobban beosztjuk az időnket, különös tekintettel az egyetlen "nagyképernyős" szórakozásunkra, a tabletre. Én a blogomat szeretném írni, vagy csak híreket olvasni, André pedig e-bookot olvasni. Merthogy más olvasnivaló nincsen, a hvg-kből rég kifogytam és a papír alapú könyveinket is mind hazaszállíttattuk már :)