Van az amikor a terhes farmered, amit az előző 6 hónapban hordtál, elkezd szorítani. De mindenhol, és főleg, ha leülsz. Márpedig sokat ülsz, szerencsére leginkább nem farmerben. De szorít a tréningnaci is. És szorít a kismamás bugyid, a melltartód (az összes), elfogynak a használható pólóid, a téli kabát gombjai nemhogy nem gombolhatók be, de össze se érnek, szorít a zokni, és a cipő is, nna akkor érzed úgy, hogy jó lenne már ha kibújna a gyerek. Tudom, egy szót se szóljak, nekem ez csak a 38. héten következett be, de attól még, eljött a pillanat. És hátra volt még majd 2 hét a hivatalos időpontig!

Már tényleg nem tudtam sok mindent csinálni, csak az volt a fontos, hogy jól tartsam magamat, hogy mint egy élő inkubátor a bennem növekvő élet mindent megkapjon a kis zsinórján keresztül, amire csak szüksége van. Toltam a szokásos vitaminokat, kétszer annyit ettem mint André, ittam folyamatosan, aminek következtében persze rengeteget pisiltem is, ráadásul nehezített pályán, mert kb minden alkalommal ahogy leültem, a kivezető csatornára huppant egy babafej. Mindezt úgy, hogy immáron heti háromszor járultam mindenféle orvos/terhesgondozó/stb színe elé, akik különféle masinákkal csekkolták a bennem rejlő boxbajnokot. 

Ha véletlenül szembe találkoztam volna a kívánságteljesítős aranyhallal/dzsinnel/jótündérrel, akkor tuti, hogy egy alapos talp- és hátmasszázst, egy pipilésmentes, hasonfekvős, nyugodtan átaludt éjszakát kértem volna, harmadikként pedig azt, hogy ha csak egy kis ideig is, de ne fájjanak az ujjaim és tudjam a kezemet használni. Merthogy jópár hónapja fájnak. Eleinte csak használat közben feszültek az izületek, pl gépelésnél, márpedig elég sokat gépelek a munkámból kifolyólag, aztán kellemetlen lett fogni, elgyengült a szorításom, és mostanra már egy nyüves palackot sem tudok kinyitni. Nehéz kapaszkodni, vacak cipőt bekötni, nem tudom az ételt felvágni, és még folytathatnám, sok mindenhez kellenek az ujjak... Persze, ez legyen a legnagyobb bajom, de ha véletlenül jönne a hal, akkor én ezt kérném tőle :D

Éjszakánként általában minden nyugis volt és csendes, leszámítva, hogy már kb 3-4-szer ébredtem minden éjjel, meg hogy baromira nem volt már kényelmes aludni. Reggeltől estig viszont, kisebb megszakításokkal, ment odabent a buli. Minden irányban és elképzelhető mértékben. Remélem működik a GIF ami kellőképpen érzékelteti a dolgot. A rajzon lévő hölgy arckifejezése teljesen találó, igaz, én azért inkább mosolyogtam közben :)

Utolsó napos kismamáknak kifejezetten előírás, hogy lakóhelyüktől hosszabb időre eltávolodjanak, pláne autóval kiránduljanak, ugyebár. Mi is ennek megfelelően jártunk el amikor lementünk a telekre vízteleníteni meg télire lezárni mindent, potom 7 nappal a kiírt dátum előtt. Alig 3-4 órát töltöttünk távol, including odaút, ottani tevékenységek és visszaút. Szépen elcsomagoltunk mindent, haha jó sok mindent kellett elpakolni, szóval összeszedtük amit nem akartunk kint hagyni egész télen, leeresztettük a vizet, bla bla, és közben hideg volt meg nyirkos. Jó móka volt, és egészben hazaértünk. Kétszer is felsétáltam a kis házhoz, de mintha az Everestet másztam volna meg :D

Hazaérkezés után meg csináltunk egy pocakos képet, ez az utolsó:

Másnap éjjel 11 tájban André már szépen húzta a lóbőrt mellettem, amikor úgy éreztem hirtelen, mintha csikarna a hasam, meg mintha pisilni is kéne (mondjuk ez nem meglepő), de mintha talán valami maszat is lenne odalent, és ahogy próbáltam feltápászkodni, sokkal több maszat lett odalent, aztán ahogy André felé fordultam, hogy felkeltsem, hogy nézze már meg nem vér-e (tudom, hülyén hangzik, de én már hónapok óta tükörben láttam csak a nemes felemet), már kb ömlött a meleg maszat, na akkor döbbentünk rá, hogy eljött a nagy nap. A nagy nap amikor elindul a kis csomagocska kifelé, amikor hamarosan meglátjuk, hogy fiú e vagy lány, és a nap amire január óta várunk és készülünk. A nap, amikor nem tudom, hogy pontosan mi és hogyan lesz, mert még nem láttam és nem tapasztaltam, de aminek a végén ami most még bent van, az már biztosan kint lesz, teljesen felforgatva és megváltoztatva az életünket.

Az első sokktól, hogy itt az idő, azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, fél percenként váltakozva ment kb mind a kettő, de alig pár perc múlva egy belső izgatottság és valami hihetetlen nyugalom egyvelege szállt rám. A nagybetűs písz. Felöltöztünk, összeszedtük azokat a cuccokat amik a kórházi pakkon kívül kellettek még, és autóba szálltunk. Az autóban már régóta bekészítve várt egy nagy félbevágott, vicces módon, veszélyes hulladék feliratú nejlon, hogy arra ülhessek. Csak nem koszoljuk össze a kocsi ülését magzatvízzel meg ki tudja, hogy mivel, ugye. Az én ötletem volt, mielőtt bárki lehurrogná Embert :)

Mire a kórházba értünk már 3 percenként csaptak le rám az összehúzódások, amit persze az ügyeletesek bemondásra nem akartak elhinni, de aztán amikor a gépek is megerősítették, akkor már siettettek hogy mennyek gyorsan pattanjak izibe a vizsgálóasztalra, aztán vetkőzzek, öltözzek, üljek, feküdjek, forduljak, a másik oldalra is, toljak, ne toljak, mittudomén. Összemosódnak az emlékek, leginkább csak villanások vannak. Gyorsan repült az idő, amit én perceknek éreztem azok valójában órák voltak, egészen pontosan 4 óra. Természetesen emlékszem mindenfélére, hát, nem volt kellemes, de nem is ment el a kedvem az egésztől. Jövünk mi még ide, az tuti!

2015. október 14. hajnali 4:05. Csak egy dátum és egy időpont a zárójelentésen, valójában azonban a nap, az óra és a perc amikor szerelembe estünk a mi kis síró és kapálózó csodánkkal. Hirtelen megszűnt a feszülés a medencémben, kicsusszant és felsírt kettőnk maszatos babája és, igen, én is elsírtam magamat. Úgy, ahogy volt, még ép zsinórral, pár percre rámrakták a babát, aztán elvágták a zsinórt és elvitték rendbe tenni, André persze ment velük. Én a szülőszobában maradva hulla fáradtan, megkönnyebbülten és kissé kábultan fél füllel hallottam csak, hogy egészséges kislányunk született. Ezt addig nem tudtuk, tehát fiú és lánynevet is kellett adjunk a szülésznőnek, amikor pedig már kint volt a baba, nem láttam semmit, mert először a köldökzsinór takarta a lényeges részt, aztán a könnyeimmel küzdöttem, majd pedig a takaró fedte, amibe betekerték. Nem lett igaza a kutyasétáltatós néniknek, meg amúgy senkinek, akik a hasam állása meg egyéb jelek alapján kisfiút jósoltak :)

Már karszalaggal és tisztán, becsomagolva odaadták Mirát még egy kicsit (fenti kép), aztán újra elvitték inkubátorba melegedni és megfigyelni. Én ekkor már megállíthatatlanul remegtem mint a nyárfalevél és rettentően fáztam is a kimerültségtől. André még velem maradt egy órácskát, együtt pihentünk és talán beszélgettünk is, aztán hazament aludni. Kimerítő volt neki is, hiszen végig mellettem volt, fogta a kezemet, segített a szülésznőnek, tartotta a hátamat amikor kellett, egy hős az én csodálatos férjem. Persze amikor ezt mondom neki akkor csak a vállát vonogatja és szemérmesen mosolyog :)

Egy újabb óra múlva felkeltettek zuhanyozni, majd átbattyogtam a szülészetre, ahol megnézhettem Mirát, utána odavezettek az ágyamhoz és kidőltem. A kórházról végeredményben egy rossz szavam se lehet, sőt, mindent tisztességesen elláttak, segítettek, megmutattak, tanítottak. Mire hazamentünk már prímán pelenkáztam, köldökápoltam és szoptattam, már "csak" a fürdetéssel és az öltöztetéssel kellett nekünk egyedül megküzdeni. Persze abba is nagyon hamar belejöttünk és szép lassan belerázódtunk a születésekor 3200 grammos, 50 centis, 9/10-es apgaros csecsemővel kiegészült új családi rutinba. 

Nagyon sok képünk van, naná, majd megpróbálom kontrollálni magamat és nem telszórni a blogot Mirával. Nehéz lesz, mert irtó cuki, már az első képeken is az volt: 

A kórház utáni pár hetet nehéz elmesélni. Nem sok minden extra dolog történt és/mert kb minden a bébi körül forgott, úgymint pelenkázás, etetés, alvás, mármint mindenki evése és alvása, de ahogy írtam, hamar kialakult egy napi rutin ami a körülményekhez képest mindenkinek kényelmesnek tűnt. Ettől még simán elmehettem volna zombis túlélőfilmbe statisztának :D

Mindenki első pillantásra szerelmes lett Mirába. Ruhának alig pár perc kellett, hogy rájöjjön, nem új játékot kapott, hanem André kezében egy picike élőlény van. A kórházból hazajövet én még kabátban voltam amikor André már leguggolva mutatta Mirát Ruhának. Ruha vadul csóvált, látszott rajta, izgul az új játék miatt, mígnem Mira felszusszant és megmozdult André kezében. Ruha rögtön megmerevedett, nagyon finoman és óvatosan körbeszaglászta a kis csomagot, rám nézett, Andréra nézett, aztán ismét vadul csóvált. És kész, ennyi volt. Ez nem egy új játék hanem egy kis ember. És ettől a pillanattól kezdve mindketten hátrébb csúsztunk a fontos kétlábúak listáján, Mira másodpercek alatt taszított le minket róla. Az elején volt ebből kis galiba, de az idő előrehaladtával Ruha is enyhült és már nem áll a látogatók útjába ha Mirát szeretnék látni. 

Szintén fontos és említésre méltó esemény a szeptember-októberben zajlott rögbi világbajnokság. Bár a kórházi tartózkodásom miatt pár meccset ki kellett hagyjak, elég sokat én is meg tudtam nézni. Jó meccsek voltak, csattanós meglepetésekkel tűzdelve. Az első meccseket még a nagy képernyőn a kanapén elterülve, az utolsókat meg már a laptop előtt az ágyban összebújva, fülhallgatóval néztük, nehogy Mira felébredjen rá :)